„Sírodnál állva, a halálra várva újra itt vagyok. Eljöttem hozzád. Zuhogó esőben lépkedek a csúszós sárban. Elhaladok a körforgalom mellett, és rátérek a temető útjára. Belépek a kapun, s feléd veszem az irányt. A fű csúszós, nedves. Megcsúszok, de eltökélten haladok tovább. Semmi sem állíthat meg! Kezemben egy hagymavirág, és pár szál rózsa van. Neked viszem. Már látom sírod kibontakozó alakját. Csak egy kereszt, fekete márvánnyal, s benne a frissen vésett 2006. Fonnyadt virágok takarják sírod fehér márványát. Leteszem a magammal hozott virágot, s összeszedem a többit. Újra kezembe veszem őket. Egyenes, büszke tartással állok sírod előtt. Szeretném, ha büszke lennél rám. Tudom, hogy az vagy. Egy pillanatra újra hallani vélem idétlen bókjaidat. Halványan elmosolyodok rajtuk. A lány ott állt barátja sírja előtt, kezében virágot szorongatott. Arcát eső áztatta. Egy pillanatra lehunyta szemét, kipréselve abból egy könnycseppet, ami végigszánkázott arcán, s elhalt ajkai között. Halkan dúdolt egy dallamot, majd énekelni kezdte azt, el-elcsukló hangján: - Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze. Ennél a résznél elakadt, s zokogva térdre hullott. Arcát az ég felé emelte, hagyta, hogy az esőcseppek lemossák könnyeit. Egy szót üvöltött a világnak. - Miért?! Miért?! Istenem, csak egy utolsó ölelést engednél még! Egy utolsó apró érintést! Vele akarok lenni, hallani kellemes hangját. Nem akarok élni, ha ő nincs velem! Kínjában megszorította a rózsát, minek tövise belemélyedt hosszú ujjaiba és tenyerébe. A kecses ujjakon egy vércsepp komótosan haladt lefelé. A rózsa zöld szára immár vörös volt a vértől. Villám cikázott az égen. Hatalmas dörrenés. Egy alak sziluettje bontakozik ki a homályból. Lassú, csoszogó léptekkel halad a zokogó lány felé. A lány már felhúzott térdeit karolta át, s előre-hátrahintázott, egy dallamot dúdolva. Felpillantott, majd megkönnyebbülten mosolygott. Remegő ajkakkal megszólalt. - Tudtam, hogy élsz! Tudtam, hogy csak tévedtek, és még mindig itt vagy velem! Te nem hagynál itt soha! - Rose, kérlek, figyelj rám! Nincs itt! Ő már meghalt, tudod jól. Rose édesanyja volt az. Beszélt lányához miközben rázogatta. De a lánya továbbra is a semmibe meredt, s közben a fiuhoz beszélt. - Most már nem hagysz el soha. Ugye? A fiu mosolygott egyet, majd közelebb csoszogott, és felé nyújtotta kezét, s rátette barátnője vállára, s az boldogan ment vele a fényességbe. A lány teste élettelenül csuklott össze anyja karjaiban. A reménytelen szomorúságot boldogság töltötte el, s két lélek örök időkre megnyugodott.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése